Karl Marx 45 évig alapvetően határozta meg társadalmunk gondolkodásmódját. 1990-ben, - ahogy ez lenni szokott „ideológiai” váltásokkor - egy csapásra meg akartunk tőle szabadulni, még az emlékét is kitörölve. Ez két okból is nagyon veszélyes. Egyrészt a társadalom zömének szocializációja ennek mentén történt, tehát a mai napig kitörölhetetlen nyomot hagy gondolkodásunkban, tetten érhető társadalomtudományi eszközkészletünkben. Azt se feledjük, hogy azok is, akik talán egy napot sem éltek az előző érában családjuk révén ugyanúgy örökölték ezen „tanítás” jelentős részét. Tollvonással ezt nem lehet megváltoztatni, ahogy „rendszert” sem lehet váltani pusztán a jogszabályok teljes átalakításával. A húsz évvel ezelőtt egy csapásra átvett új neoliberális-kapitalista ideológia egy olyan társadalomban, amely Marx „osztályharcán” szocializálódott és annak érvkészletével rendelkezik, törvényszerűen járt mára már mindenki számára érzékelhető tragikus következményekkel. Legszembetűnőbb példája ennek a különböző társadalmi szegmensek egymás iránti ellenszenve és összefogásra képtelensége. Így lehet kijátszani egymás ellen a „bunkó adócsaló vállalkozót” a „három hónapot nyaraló tanárt”, a „korrupt és lusta közalkalmazottat”, „valamint a paraszolvenciából medencét építő orvost.” Holott a társadalom valós törésvonalai korántsem ilyen felosztások mentén húzódnak. A következmények feltárása és a szocializációnk során kialakult gondolásmódunk megértése csak akkor lenne lehetséges, ha ma is hangsúlyos szerepet kapna Karl Marx és Friedrich Engels „tanítása”, valamint annak szocialista interpretációja kiváltképp az egyetemeken.

 Van azonban egy másik ok is, amely miatt a „jó öreg Karl” fontos számunkra. Egy olyan elméletben, amely ilyen nagy hatással volt nem túlzás azt mondani, hogy az egész emberiségre, - sőt Dél-Amerikában ma reneszánszát éli - kell, hogy legyenek olyan gondolatok, amelyek időtállóak. Az a meglátás miszerint a kapitalista rendszerben tulajdon nélkül csak kiszolgáltatott „erőforrás” az ember, megállta helyét 100 évvel ezelőtt, s most is aktuális. Ezen tézis figyelmen kívül helyezése az, amely véleményem szerint alapvetően tette lehetetlenné Magyarországon az úgynevezett „rendszerváltás” sikerességét, s oda vezetett, hogy 20 évvel később esély se mutatkozzon arra, hogy a jelenlegi keretek között kezelni tudjuk az egyre súlyosbodó problémáinkat.

 Magyarországon a tulajdonelosztás kérdését alapvetően a 80-as évek közepétől a 90-es évek közepéig tartó magánosítás határozza meg a mai napig. Itt dőlt el lényegében, hogy a lakosság túlnyomó többségének egyetlen lényeges magántulajdona az a hely lesz, ahol lakik. Ez egy improduktív tulajdon, amelynek fenntartása az évek folyamán egyre hatalmasabb költségeket emésztett fel. A magyarországi átlagbérek vásárlóerején megfigyelhető, hogy a gyarapodásra vagy a tartalékok képzésére kevés kivételtől eltekintve az emberek többségének nem volt lehetősége. Ilyen körülmények között a gyermekvállalási hajlandóság még tovább csökkent, amely hosszú távon gyakorlatilag megpecsételte az ország sorsát. Rövid és középtávon a legnagyobb problémát az ingatlantulajdon fenntartásának bérekhez viszonyított drasztikus emelkedése miatti hitelfelvételek jelentik. Ehhez járult hozzá a nem létező gazdaságpolitika, amely miatt a lakosság egy olyan ország devizájában adósodott el, amelyik erős gazdasággal és alulértékelt fizetőeszközzel rendelkezik. Ezt a hitelfelvevők nagy többségének nem kötelessége tudni, hisz laikus a témában, ugyanakkor az államtól elvárható lett volna a pénzintézetek szabályozása és a tájékoztatás. Így jutottunk el oda, hogy az ország rálépett a latin-amerikai útra, ahol egy viszonylag népes gazdag csoporttal szemben nincstelenek milliói állnak, s nem véletlen hogy a tulajdon kérdése központivá vált az ottani új-marxisták számára…