Az Alkotmánybíróság legnagyobb horderejű és máig kiható döntései még az előző évezredhez köthetők, a testület ugyanis kulcsszerepet játszott a „rendszerváltás” két legfontosabb kérdésében. Paradox módon pont az AB 90-es évek eleji döntései azok, melyek miatt 20 évvel később kijelenthetjük, hogy „békés átmenetünk” nem épp egy sikertörténet. A két kérdésben kifejtett alkotmánybírósági indoklás és az abból levonható következtetések pedig a jelen vitáihoz is támpontot nyújtanak.

Igazságtétel:

 A kilencvenes évek legtöbb indulatot kavaró kérdése volt, mely végül a Zétényi-Takács által fémjelzett törvény elbuktatásával zárult. A törvény " Az 1944. december 21-e  és 1990.  május 2-a  között elkövetett  és politikai  okból   nem  üldözött  súlyos  bűncselekmények üldözhetőségéről " szólt. A szimbolikus jelentősége mellett, mely megtépázott igazságérzetünk legalább részbeni helyreállításáról szólt, gyakorlati következménye lett volna a törvénynek, hogy az utódpárt politikusai közül páran eltűnnek az ország házából, - tudatosítva a közvéleménnyel felelősségüket - így az MSZP már a kilencvenes évek elején széteshetett volna. Az Alkotmánybíróság azonban az 11/1992. (III. 5.) határozatában az Országgyűlés által elfogadott törvényt alkotmányellenesnek minősítette. 

Privatizáció:

 Ez az a kérdés, amely egy magántulajdonon alapuló rendszerben egyedülálló fontosságú. Az ehhez kapcsolódó privatizáció-reprivatizáció vita is lényegében az Alkotmánybíróság állásfoglalása alapján dőlt el. Az AB 21/1990. (X.4.) határozatában a földtulajdon önálló reprivatizációját, alkotmányellenesnek minősítette. A reprivatizáció nagy valószínűséggel megakadályozta volna, hogy a privatizáció vesztesei az eredeti tulajdonosok legyenek, akik zömében gazdaságilag hasznosíthatatlan méretű osztatlan közös tulajdonhoz jutottak hozzá, vagy épp a kárpótlási-jegy machináció áldozataivá váltak. Eközben számos árverésen maffiamódszerekkel szerzett nagybirtokok jöttek létre, vagy épp eredeti tőkefelhalmozáson estek át az újdonsült kárpótlási-jegy spekulánsok. Ez alapvetően pecsételte meg mezőgazdaságunk és élelmiszeriparunk sorsát valamint döntően befolyásolta a vidéki lakosság életkörülményeit és falvaink népességének alakulását. A termőföld mellett az „állami tulajdon egyéb tárgyainak” jelentős hányada már a nyolcvanas évek közepén magánkézbe került. Ez történt legfontosabb gyárainkkal is, mielőtt még az új rendszer bármiféle kontrollt gyakorolhatott volna. Így születtek azok a milliárdosok, akik ma a politika és a gazdaság világában folytatják „áldásos tevékenységüket”. Az AB érvelése alapján ezek az ügyletek is támadhatatlanná váltak.

Az Alkotmánybíróság indoklása a két kérdésben: 

A 11/1992. (III. 5.) valamint a 21/1990. (X.4.) AB határozatokban található leglényegesebb érvek:

 „A rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az „Alkotmány előtti” és „utáni” jog között. Az elmúlt fél évszázad különböző rendszereinek legitimitása ebből a szempontból közömbös,”

Lényegében a „mélyen tisztelt” AB azt mondta ki, hogy a múlt rendszerben hozott döntések kötik a „rendszerváltás” utáni Magyarországot. Tehát az akkor fennálló rendet nem valami jogon kívüli állapotként értékeli, sőt! A 89 utáni rendszert – bár lényegesen más szabályokkal – de szerves folytatásnak tekinti. A jogpozitivizmus csúcsa ez, mikor pusztán a formaságok betartása, vagyis a legalitás felülírja a legitimitást.

„A jogállam alapvető eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság - többek között - megköveteli a megszerzett jogok védelmét, a teljesedésbe ment, vagy egyébként véglegesen lezárt jogviszonyok érintetlenül hagyását, illetve a múltban keletkezett, tartós jogviszonyok megváltoztathatóságának alkotmányos szabályokkal való korlátozását.” 

Az első idézetből logikusan következik e második: így lehet a „jogállamra” és „jogbiztonságra” való hivatkozással az előző rendszer ellenszolgáltatás nélküli erőszakos államosítását és emberek millióinak kisemmizését legitimálni, hisz ilyen „apró” igazságtalanságoknál sokkal fontosabb a rendszer zavartalan működése. Sőt egy következő idézetben az AB maga ismeri el, hogy számára az értékek hierarchiája miképpen fest: „A jogviszonyok igazságtalan eredménye viszont önmagában nem érv a jogbiztonság ellen.” Úgy tűnik, mintha sokan előre ismerték volna az Alkotmánybíróság érvrendszerét, ugyanis a nyolcvanas évek közepétől megkezdődött a „spontán privatizáció”, amely legértékesebb állami vagyontárgyaink javarészét gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül magánkézbe játszotta át. Egységes reprivatizációról éppen ezért szó sem lehetett, hisz privatizálni vagy reprivatizálni csupán olyan vagyont lehet amely, „jogilag hibátlan állami tulajdon” tárgyát képezi.

 „…az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/A. §-át úgy értelmezte, hogy a személyeknek hátrányos megkülönböztetését jelenti az, ha egyes személyek volt tulajdona reprivatizálásra kerül, másoké pedig nem kerül tulajdonukba való visszaadásra, ezért ezt a megkülönböztetést alkotmányellenesnek ítélte.”

 Az Alkotmánybíróság így megakadályozta a termőföld visszaadásra tett kísérletet a „diszkrimináció tilalmára” hivatkozva. A döntés abszurd, hisz avval, hogy a „szabadrablás” időszakának felülvizsgálata lehetetlenné vált a teljes meglévő vagyonra reprivatizációt sem lehetett megvalósítani, hisz az egyéb vagyontárgyak jelentős részével az állam már nem rendelkezett. Tehát ahelyett, hogy az AB engedte volna a spontán privatizáció és egyéb törvénytelenségek felülvizsgálatát, s így már egységesen azaz „diszkriminációmentesen” lehetett volna reprivatizálni, inkább úgy döntött, hogy ha már egy részét az állami vagyonnak ellopták, akkor senki ne kapjon vissza semmit...

 „A törvény sérti az alkotmányos büntetőjognak azt a követelményét, hogy a bűncselekmények büntethetőségének elévülésére - beleértve az elévülés félbeszakítását és nyugvását is - az elkövetéskor hatályos törvényt kell alkalmazni, kivéve, ha az elévülés időszakában az elkövetőre nézve kedvezőbb szabályok léptek hatályba.”

 Az igazságtétel kérdésében az AB eddig kifejtett érveléséből következett, hogy ha a „szocializmust” nem valami jogon kívüli állapotnak tekintjük, hanem hangsúlyozzuk átmenetünk folytonosságát, akkor elismerjük, hogy léteztek és működtek az előző „éra” adott jogintézményei. Ebből következően elismerjük az „elkövetéskor hatályos törvény” létjogosultságát is. Más kérdés, hogy így olyan miniszterelnöke is lehetett az országnak, aki sortüzeket vezényelt le, de ez már egy „jogállamban” senkit sem érdekel…

Konklúzió:

Hogyan lehetséges az, hogy a „jogállamra” való hivatkozással Közép-Európa más országaiban az igazságtételre és a magánosításra is homlokegyenest ellentétes válaszok születtek? Németországban például volt - ha korlátozottan is – felelősségre vonás, míg számos országban, - mint például Romániában - reprivatizálták az állami vagyon egy részét. Mindez azért lehetséges, mert elvont fogalmaink egy tág kereten belül tartalom nélküliek, valójában pusztán politikai eszközként szolgálnak. „Jogállam”, „emberi jogok”, „esélyegyenlőség”, mind-mind jelentés nélküli hangalakok, amiket szinte bármire fel lehet használni. Valójában tehát az Alkotmánybíróság is sokkal inkább politikai, mint szakmai testület, mely a céljainak megfelelően adott jelentést e szavaknak, s kvázi törvényhozóként - hisz valamely opció kizárása is „jogalkotás” - felhatalmazás nélkül alakította „rendszerváltásunkat”.

 S végül nekem is használnom kell egy fogalmat, ami bár fikción alapszik, ugyanakkor egyértelműen levezethető belőle a hatalom legitimációja. Ez pedig a népszuverenitás, ahol a hatalom egyetlen forrása a „népakarat”. Márpedig, ha egy politikai csoportosulás a közvetett demokráciában megszerzi az „istenadta nép” olyan fokú támogatását, amely elég az alkotmányozáshoz, vagyis a 2/3-át a képviselői mandátumoknak, akkor e logika szerint az „alkotmányosság” keretein belül bármikor megváltoztathatja, de akár meg is szüntetheti a mélyen tisztelt Alkotmánybíróságot az „ideiglenes alkotmánnyal” együtt, hisz formailag - mely a pozitivista felfogásban az egyetlen kritérium - az eljárás kifogástalan lesz. Aki pedig evvel nincs tisztában, annak húsz év is kevés volt, hogy megértse a rendszer játékszabályait. Másképp szólva, ha az Alkotmánybíróság a formalitáson alapuló, pozitivista jogfelfogás kizárólagosságát hirdette, - mint az a testület indoklásaiból egyértelműen kiderül - akkor senki se csodálkozzon, ha rá is alkalmazzák a rendszer szabályait, legyenek azok bármily rosszak is.