Magyarországon az úgynevezett demokráciának nincs jövője. Ugyanis egy ilyen típusú berendezkedés pusztán akkor lehet működőképes, ha a társadalom alapjai szilárdak. Komolyabb, a társadalom „fennmaradását” érintő kérdések esetén ez a szisztéma teljesen tehetetlen. Még szembenézni sem képes a problémákkal. Beszélhet társadalmi szolidaritásról, vagy „nemzeti együttműködés rendszeréről”, a lényegről sosem fog szó esni. Lehetetlen, hiszen a fennálló keretek nem engedik. Nem az alkotmány vagy a törvények szabta mozgástér miatt, hiszen azok megváltoztathatok egy nagyobb arányú választási győzelem esetén, egész egyszerűen azért, mert a hosszú távú problémák kezelésére a meghatározott időközönként tartott választások nem alkalmasak. Magyarország igazi problémája pedig, hogy a társadalom nem képes reprodukálni önmagát. Demográfusok, már 25 évvel ezelőtt figyelmeztettek erre, de senki sem tartotta fontosnak, hisz rövid-távú hatásai akkor még elenyészőek voltak. A 2000-es évektől kezdve azonban ez megváltozott. Az egymás után következő megszorító csomagok, mind-mind rövid-távú tüneti kezelései e problémának. Az ellátórendszereink fenntarthatatlanok, hisz a munkára képes lakosság száma drasztikusan csökken, míg az eltartandók száma folyamatosan emelkedik. Az eltartottak csoportját is két részre kell azonban osztani, egyrészről az életkoruknál fogva rászorultakra, másrészt pedig a szocializációjuk okán munkaképtelenekre. Mindkét társadalmi csoport más-más intézkedéseket kíván meg. Az életkoruknál fogva rászorultak esetén csak az összetartó vérségi kapcsolaton alapuló közösségek segíthetnek, ugyanis az állami segítség önmagában hamarosan kevés lesz a boldoguláshoz. Véleményem szerint ehhez egy olyan szisztéma fokozatos kialakítása szükséges, melyben a fiatalabb generáció adóforintjainak egy részét közvetlenül azok saját felmenőinek eltartására fordítja az állam. Kifejezve pusztán azt, az egyszerű igazságot, hogy aki több gyereket vállalt, az nagyobb mértékben járul hozzá a társadalom fennmaradásához. Az emellett bevezetendő komoly családtámogatási rendszerrel együtt, ha megállítani nem is - hisz a gyerekvállalási hajlandóság nagyrészt nem anyagi kérdés – de mindenképp fékezni lehetne a népességfogyást. A másik egyre növekvő csoport, a szocializációjuk okán a társadalomba beilleszkedni képtelenek esetén pedig ki kell lépni a politikai korrektség csapdájából. Teljes paradigmaváltásra van szükség, hogy a problémát kezelni lehessen. Tudatosítani kell, hogy kötelezettségek nélkül jogaink sem létezhetnének. „Elidegeníthetetlen” és legalapvetőbb jogaink nem is beszélve a másod- és harmad- generációs „emberi jogokról”, pusztán azért biztosítottak, mert a rendőr, az orvos, a közigazgatásban dolgozók, és természetesen mindazok, akik adót fizetnek, végzik a munkájukat, vagyis teljesítik kötelezettségeiket. Azok, akik csak „jogokkal rendelkeznek” pusztán áthárítják kötelezettségeiket másokra és evvel az igazságtalansággal mind morális, mind anyagi értelemben tönkreteszik a társadalmat. Drasztikus lépésekre van szükség, ugyanis a problémát az is fokozza, hogy ez a réteg nem pusztán „megoldotta” reprodukcióját, hanem évről évre drámai mértékben növekszik is. Ha kell brutális eszközökkel, de mindenképp rá kell kényszeríteni ezt a csoportot hasznos munka végzésére, a minimális együttélés szabályainak betartására, sőt bizonyos a magyar kultúrát érintő legalapvetőbb „állampolgársági ismeretek” megszerzésére is, hisz sok esetben ugyanezt várják el attól, aki magyar állampolgár szeretne lenni. Az imént kifejtett kötelezettségekből pedig kiderül a paradigmaváltás lényege is, egy új „társadalmi szerződés” ahol az állampolgárság nem pusztán jog, hanem kötelezettség is, s aki tartósan és tudatosan szembehelyezkedik evvel, egész egyszerűen kikerül a rendszerből, s elveszt mindent, mit a magyar állam biztosít állampolgárainak. Így válhat egy ország valódi közösségé és ez az egyetlen módja a társadalmi igazságérzet helyreállításának és evvel szoros összefüggésben a szolidaritás kialakulásának is. Az új társadalom alapja tehát jogokra és kötelezettségekre épül, s aki elfogadja ezt, tagja lehet a közösségnek. Ilyen drasztikus változás azonban a jelenlegi „demokratikus” keretek között szinte elképzelhetetlen, a történelem azonban eddig is mindig megteremtette a paradigmaváltások lehetőségét, melynek esélye a rendszer problémáinak súlyosbodásával fokozatosan nő.
