A világ működése a törzsi társadalmak óta bár sokkal komplexebbé vált, lényegét tekintve azonban nem sokat változott. A valódi embertelensége korunknak éppen abban rejlik, hogy alapvető igazságokat, melyeket az emberiség 18. század végi „polgári” forradalmakig nyíltan felvállalt, ma álszent mázzal fedi el. A máz pedig nagy szavak harsogása, melyek valójában konkrét tartalommal nem rendelkeznek, pusztán az erősebb cselekvését ideologizálják meg.

 Egy sokszor idézett anekdota szerint Rómát is addig érdekelte a nemzetközi jog, amíg nagyhatalommá nem vált. Ez tökéletesen rávilágít arra a magatartásra, mely az emberiséget a kezdetektől fogva jellemezte, miszerint saját közösségének érdekeit érvényesíti. A közösség szó alatt érthetünk római polgárokat, egy nemzetállam állampolgárait vagy netán egyéb hatalommal rendelkező csoportokat, mint például egy nagyvállalatot; emellett meghatározhatunk eltérő szinteket is, a lényeg, hogy az érdekérvényesítést még sohasem vezérelték „az egész emberiség egyetemes céljai”. S tévedés ne essék, az egész emberiség egyetemes érdekeinek képviseletére nem az akarat hiánya, hanem annak lehetetlensége vezetett, hisz aki mindenkit képvisel, valójában senkit sem. Ennek belátása nagyon egyszerű, mivel egy meghatározott terület és erőforrás az, mely felett az emberiség rendelkezik, vagyis ami az egyik közösség számára előnyt jelent, az hosszútávon biztosan hátrányosan érint valamely másikat. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a „felvilágosodás” előtti időkben ezt az igazságot többé-kevésbé nyíltan elismerték, ennek ellenére meg sem közelítették soha azt az értelmetlen kegyetlenséget, mely a 20. századot jellemezte a hatalomért folyó harcban; s mely olykor kifinomultabb eszközökkel ugyan, de a 21. században is meghatározó. Ennek oka pedig éppen abban keresendő, hogy ma a valóságtól elrugaszkodott álszentség, vagyis az „emberi jogok” üres szóhalmaza vált vallássá, míg a „felvilágosodás” előtti emberiség szakrális társadalmai nem szakadtak el teljesen a természettől, s így a valóságtól sem, s nem hitték el balgán, hogy az ember mindenható; ez a tudat egyszersmind korlátot is szabott cselekvéseiknek.

 A következőkben bemutatott példák az ókortól napjainkig bizonyítják, hogy bár a világ a nagy szavak mögé menekült a lényeg jottányit sem változott a nemzetközi jog alanyainak egymás közti viszonyában.

Kezdetektől a rendi társadalmak felbomlásáig:

 Kezdetben a törzsek közti érintkezésekben a kölcsönösség és a mellérendeltség dominált, pusztán azért, mert ezek az egységek közel azonos erőt képviseltek. A közösségi szerveződés magasabb szintjén, mikor is először a termékeny félhold területén megjelentek a különböző törzsszövetségek, városállamok, államok, a nemzetközi jog is elkezdett differenciálódni: a kisebbek felmérve a hatalmas különbségeket, a biztos megsemmisülés elkerülése érdekében behódoltak valamilyen formában vagy elmenekültek az adott területről. A kialakuló egyre nagyobb birodalmi egységek pedig véres háborúkat folytattak egymással. Az ókorban éltek először a nemzetközi jog eszköztárának egyik legélesebb fegyverével melyet „casus belli”-nek vagyis a „háború okának” neveznek. Már ekkor szüksége volt a mindenáron támadni vágyó félnek arra, hogy ideológiai alapot biztosítson a háború megkezdéséhez. A világ első fennmaradt békeszerződése Kr.e. 1274-ben a kádesi csatát követően született meg a hettita ás az egyiptomi birodalom között. Itt először érhető tetten írott formában, hogy a „döntetlenre” végződött csata után a két hatalom megállapodik egymás érdekszféráinak tiszteletben tartásában, még tovább csökkentve a kisebb egységek szuverenitását és mozgásterét. Az ókor legjelentősebb birodalma esetében a nemzetközi jog még egyértelműbb volt. A rómaiak ugyanis a nemzetközi szerződések szintjén megkülönböztették, hogy azt egyenlőkkel kötik e - mint például a perzsa birodalommal - vagy pedig az „alávetett” népekkel. Tehát nyíltan elismerték, hogy a közösségek csak akkor válhatnak egyenértékűvé, ha azonos katonai (gazdasági) erőt képviselnek. A középkorban pedig a pápai szertartáskönyv határozta meg az államok sorrendjét, s még véletlenül sem áltatott a szuverén országok egyenlőségével, mint azt ma az ENSZ alapító okirata teszi. Az egyes országok mozgástere mégsem volt kisebb, mint most, hisz külkapcsolataikban és belpolitikájukban is sokkal szabadabban dönthettek, mint – ahogy azt a későbbiekben látni fogjuk – a mai országok többsége. „Utolsó érvként” (ultima ratio) minden államot megillettet a háborúindítás joga, mely egyben az állami szuverenitás biztosítéka is volt. 

A felvilágosodástól napjainkig:

 A rendi társadalmak végleges felbomlása az öreg kontinensen rögtön egy totális háborúba torkollott. A francia forradalom „szabadság, egyenlőség, testvériség” ma is számtalanszor hivatkozott hármasa valójában egy tudatosan gerjesztett éhséglázadás és egy üres börtön „hősies” elfoglalásával kezdődött véres hatalmi harc, nagy szavakkal és az emberi jogok mázával lefedve, mely addig sohasem látott mértékű hatalmas lincselési sorozatba torkollott, hogy utána törvényszerűen felváltsa az anarchiát a királyságnál egy sokkal totálisabb diktatúra. Napóleon uralma pedig elhozta a tömeghadseregek kegyetlen háborúját, mintegy ízelítőt adva a 20. század két világháborújából. A konfliktus lezárásakor az addigi legszorosabb államközi szerveződés jött létre 1815-ben, a Szent Szövetség Európája, mely által a kor nagyhatalmai érdekszférák garantálásával és kölcsönös segítségnyújtással növelték befolyásukat, míg a kisebbek szuverenitását és mozgásterét drasztikusan csökkentették, aminek többek között a magyar szabadságharc cári leverése is „köszönhető”. A technológia fejlődése nyomán a világkereskedelem és kommunikáció hihetetlen mértékű növekedése pedig már az egész glóbuszra kiterjedő intézményes szervezetek létrehozását is lehetővé tette. A színpad többé már nem egy kontinensre terjedt ki, hanem a gyarmatok révén az egész világot a nagyhatalmi érdekek és kompromisszumok szerint igazgatják. Éppen e rossz kompromisszum, vagyis az újonnan létrejövő és erősödő államalakulatok (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia) erejükhöz képest csekély részesedése a globális erőforrásokból vezetett az első világháború kitöréséhez.  A „nagy háború” után létrejövő Nemzetek Szövetsége valójában a győztes nagyhatalmak által diktált „békeszerződések” végrehajtását szolgálta; a megalázó és olykor szinte teljesíthetetlen feltételek pedig elvezettek a második világégéshez. Az 1945-ben létrejött ENSZ sem az igazságosság, az államok közti jogegyenlőség, „belügyekbe való beavatkozás tilalma” „népek önrendelkezési joga” vagy a „béke és biztonság” talaján jött létre, mint ahogy azt az Alapokmányának 2. cikke sugallja. A szervezet működésének vizsgálatából egyértelműen kiderül, hogy az ENSZ is csupán nagyhatalmak második világháborút követően kötött kompromisszumára épül, minden más csak szirupos mázzal fedi be a szervezetet.  Az ENSZ legfőbb kötelező érvényű és fajsúlyos határozatokat hozó szerve még véletlenül sem a Közgyűlés, hanem az ENSZ Biztonsági Tanácsa (ENSZ BT), amely a „nemzetközi béke és biztonság” veszélyeztetése esetén bárkire kötelező érvényű rendelkezéseket hozhat. Az ENSZ BT jelentőségének megértéséhez, lényeges ismerni azt a folyamatot, melyben a huszadik század során az államok több egyezményben is „hitet tettek” a konfliktusok békés rendezése mellett, végül a „Briand-Kellog” paktumban (1928) lemondtak a háborúról, mint a nemzeti politika eszközéről. Ennek folyományaként a „Stimson doktrina” kimondta, hogy egyetlen államot sem lehet szuverénnek elismerni, amelyet a fegyverek erejével hoztak létre. A 20. század folyamán tehát az államok - legalábbis papíron - lemondtak az „ultima ratio” vagyis a háborúindítás jogáról. Támadó háború indítására csak az ENSZ BT-nek van joga abban az esetben, ha a „nemzetközi béke és biztonság” kellően tág és semmitmondó fogalmára hivatkozva a beavatkozásról döntést hoz. Az „utolsó érv”, mely az államok szuverenitásának alapját képezi, tehát átkerült egy olyan testülethez, amelynek 5 állandó tagja van - természetesen mindegyikük atomhatalom - és akik egyetértő döntése szükséges a háború és béke kérdésének eldöntéséhez. Kína, Oroszország, USA, Nagy-Britannia valamint Franciaország bármelyike megvétózhatja a BT döntését, legyen az akár gazdasági vagy katonai szankciók érvényesítése. Jól látható, hogy az állami szuverenitás legmagasabb szintjén ezen 5 állam áll, közvetlenül alattuk a többi atomfegyverrel rendelkező ország, és legvégül azon államok sokasága, akiknek a hangzatos szavak, valamint a fejük felett hozott döntések szolgai elfogadása jutott. Az ENSZ Közgyűlésnek - melyben a világ összes „elismert” állama egyenlő módon képviseli magát - feladata pusztán számtalan „magasztos” egyezmény, nyilatkozat, ajánlás elfogadása, valamint valódi hatáskör nélküli zömében „emberi jogi” bizottságok létrehozása, melyek a gyakorlatban semmilyen hatás kiváltására nem alkalmasak, ugyanakkor nagyon fontos szerepük van az erősebb fél cselekvésének igazolása tekintetében. A legjobb példa erre az ENSZ égisze alatt 1948-ban elfogadott „Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata” melynek aláírásától cinikus módon az a Szovjetunió tartózkodik, - mégpedig a dokumentum kisebbségvédelmi passzusainak hiányára hivatkozva! - amely többek között 6 millió ukrán embert éheztetett halálra, hogy megtörje ellenállásukat; majd egy nemzet komplett értelmiségét lőtte gödörbe Katyn-ban, kimerítve a népirtás fogalmát. ENSZ tagsága és különleges jogosítványai azonban egy percig sem kérdőjeleződtek meg. A második világháborút követően létrejönnek a megtorló nemzetközi bíróságok, Tokióban és Nürnbergben, de a háborús bűncselekmények valamint népirtás ekkor pontosított definíciója alapján; - az oroszok imént felsorolt, valamint egyéb háborús kegyetlenkedései, a civil lakosság szövetségesek általi tudatos terrorbombázása - például Drezdában - vagy az atombombák ledobása miatt ezek a bíróságok létrejöhettek volna Moszkvában, Londonban vagy Washingtonban is. A tokiói és nürnbergi valamint a különböző későbbi konfliktusok során felállított bíróságok tapasztalatait felhasználva 1998-ban döntés születik az állandó Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozásáról, melynek jelenleg 120 állam a tagja. Természetesen Kína, India, Izrael, Oroszország és az USA nem írta alá, mert így elkerülik azt, hogy népirtás, emberiség elleni bűncselekmények, valamint háborús bűncselekmények esetén állampolgáraikat e bíróság joghatósága alá helyezzék, ugyanakkor az ENSZ BT bármely ügyet e bíróság elé utalhat, tehát az állandó tagok, - hála befolyásuknak - gyakorlatilag bármit kivizsgáltathatnak, anélkül azonban, hogy őket felelősségre lehetne vonni. Szépen hangzik tehát az államok „szuverén egyenlősége” valamint a legalapvetőbb emberi jogok nemzetközi védelme, de mint látható a legsúlyosabb cselekmények esetében is csak üres frázis mindez, hiszen attól függ ki és hol követi el őket. Az ENSZ működésének bemutatása után érthetővé válik, hogy csak abban az esetben kerül sor beavatkozásra vagy a hatásában olykor még „gyilkosabb” globális gazdasági elszigetelésre, illetve egyéb közös szankciókra, ha mind az öt vétójoggal rendelkező állam érdeke úgy kívánja. Nagyobb jelentőségű beavatkozások nem igazán történnek az ENSZ égisze alatt, éppen azért mert szinte lehetetlen, hogy a nagyhatalmak érdekei ne ütközzenek. A döntésképtelenség miatt, a szuverén - vagyis vétójoggal - rendelkező hatalmak csak úgy őrizhetik meg befolyásukat az egyes övezetek felett, ha saját szövetségi rendszerüket mozgósítják a gazdasági vagy katonai beavatkozásra. Az ENSZ ellenük történő fellépése nem várható hisz, bármikor megvétózhatják annak döntését. Ugyanakkor kényesen ügyelniük kell arra a látszatra, hogy az „agresszió tilalmának” 20. században kialakult elve ne sérüljön, mert aki képes elhitetni, hogy „jogszerűen” a nemzetközi szabályok betartásával a „demokrácia” és az „emberi jogok” védelmében cselekszik, az ideológiai téren már megnyerte a háborút. Az utóbbi 20 év konfliktusait elemezve arra a következtetésre juthatunk, hogy a beavatkozás legelső lépése indirekt módon történik: Erre példa egy belső ellenzék támogatása vagy viszály szítása egy megosztott országban, mely ha sikeres, akkor végső soron egy kollaboráns kormányt juttat a hatalomra. Az agresszió valamint a belügyekbe való beavatkozás tilalmának nemzetközi alapelvei - legalábbis látszólag - nem sérülnek. Erre legjobb példa az ukrán „narancsos forradalom” mely a nyugati szövetségesek és Oroszország ütközőzónájában történő hatalmi harc következtében robbant ki. Egy fokkal kockázatosabb módszer, ha - mint ahogy 2012-ben Szíria esetében történik - a térség más országaiban kiképzett és felfegyverzett zsoldosokat küldenek a belső ellentétek szítására és a fegyveres harcok támogatására. Ez ugyan kimeríti az ENSZ által elfogadott „agresszió” definícióját, de bizonyítása szinte lehetetlen. Sokkal komolyabb érveket és bizonyítékokat kell „felmutatni” egy összehangolt gazdasági szankció életbe léptetéséhez itt általában az „emberi jogok tömeges lábbal tiprása” vagy a „demokrácia hiányának” egyre elkoptatottabb érveit szokták alkalmazni, hisz számos ország van, mely diktatórikus vezetése alatt véres cselekményeket hajt végre ugyanakkor erőforrásainak jelentős részét a megfelelő helyre juttatja, így senkiben sem merül fel a szankciók életbe léptetése. A gazdasági szankciók bevezetésére jó ürügy, - ahogy azt a közelmúltban is láttuk - például egy ország „atomfegyverkezésének megakadályozása”. Ha a gazdasági szankciók valamint az ezzel párhuzamosan továbbra is zajló belső megosztó-támogató politika sem roppant össze egy országot, ebben az esetben már szükségessé válik a nyílt katonai beavatkozás. Az agresszió tilalma miatt az államoknak nincs lehetőségük nyíltan az „utolsó érv”-üket is használni, éppen ezért még egy jól felépített „casus belli”-vel sem lehet háborút indítani. Az USA azonban itt is talált kibúvott hisz a WTC elleni - éppen kapóra jött - támadás után megszületetett „Bush doktrina” mely kimondja, hogy az „Egyesült Államoknak joga van azonosítani és elpusztítani a fenyegetéseket, mielőtt elérik az ország határait". A „preventív háború”-ban a honvédő fél egy megelőző csapással pusztítja el ellenfelét, mielőtt az kifejteni a támadó cselekvést. Ennek az érvelésnek az alátámasztásához azonban elengedhetetlen volt egy olyan ellenfél „megteremtése” amely nem köthető konkrét területhez, ugyanakkor szervezetrendszere alkalmassá teszi arra, hogy az USA és szövetségesei területén bármikor támadásokat, vagyis „terror akciókat” hajtson végre. Így született meg a terrorizmus elleni harc, amely a „Bush doktrina” alkalmazásával már lehetővé tette gyakorlatilag bármely „terroristákkal együttműködő” vagy éppen „terrorista” kormányok megdöntését. A további események már ismertek. A „tömegpusztító fegyverekkel rendelkező Irak” vagy Afganisztán inváziója mind e nemzetközi jogi érvelési rendszer alapján valósult meg. 

 A nemzetközi jog ismerete tehát elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük az egyes országok miért és milyen „színdarabot” játszanak el érdekeik érvényesítése közben. Olyan különös figyelmet érdemlő technika ez, melynek elsajátítása létfontosságú a különböző közösségek ideológiai csatatéren folytatott harcainak megértéséhez és megnyeréséhez. E sorok szerzője tehát nem kérdőjelezi meg a nemzetközi jog ismeretének szükségességét, sőt a legnagyobb problémának éppen azt tartja, hogy az egyetemi oktatás az álszent emberi jogi és kisebbségvédelmi dokumentumok és az egymástól alig különböző bizottságok összetételének és működésének ismertetésére koncentrál, ahelyett, hogy a rendszer összefüggéseit mutatná be, megtanítva a diákokat a nemzetközi jog, mint az érdekérvényesítés technikájának használatára. Amíg a felsőoktatásban sem a valós folyamatokra koncentrálunk, nem várhatjuk, hogy felnő egy olyan generáció, amely képes lesz Magyarország érdekeit a nemzetközi porondon hatékonyabban érvényesíteni.