Nemrég egy hetet töltöttem finn testvéreinknél, s ha a valódi rokonságot nem is tartom megalapozottnak, abban egészen biztos vagyok, hogy alkoholfogyasztási szokásaink alapján - melyek talán a bármikor, s minél többet szavakkal jellemezhetők a leginkább -egész biztosan szoros kapcsolatban vagyunk. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy Finnország egyike azon északi államoknak, melyek több mint fél évszázada biztosítanak egyedülálló szociális hálót minden állampolgáruknak, s rendszerük talán az egész világon irigyelt.

 Finnországban az irdatlan mennyiségű fatömeg és az ehhez kapcsolódó feldolgozóipar adta a jóléti gazdaság alapját, s bár csökkenő mértékben, de a mai napig a gazdaság egyik legfontosabb tényezője maradt. Az állam az így szerzett többletforrások jelentős részét az egyre magasabb színvonalú oktatásba fektette, létrehozva a gazdaság másik pillérjét, a kutatás-fejlesztésre épülő csúcstechnológiai vállalatokat. Mindehhez társult és társul a mai napig, az állami újraelosztás hatalmas mértéke, valamint a társadalom egységes volta, ahol az emberek 90%-ának életszínvonala nem sokban különbözik egymástól. Kevés a szegény s még kevesebb az, ki igazán gazdag. A szolgáltatások, valamint az országban előállított termékek valóban sokba kerülnek, - lévén hogy a finn munkaerőt meg kell fizetni - de minden mást magyarországi árakon kaphatunk meg. Ezáltal a finnek lévén hogy munkájukért összehasonlítva sokkal többet kapnak, mint Európa legtöbb országában, olcsón jutnak hozzá a külföldi termékekhez. Sőt, olyan egyedülálló, a társadalom bizonyos rétegeire szabott kedvezményeik vannak, aminek köszönhetően például egy budapesti és egy Helsinkiben élő egyetemista mindennapi költségei közel azonos szinten vannak. Az egyetem kantinjában 5 euró egy menü, ezért az árért bárki ebédelhet, de ha az egyetem tanulója vagy mindössze 2,5 eurót kell fizetned. Hasonlóan működnek az utazási és egyéb kedvezmények is. Ezen a támogatásokból pusztán az adott város egyetemének hallgatói részesülhetnek, így a finnek sikeresen kizárták a kedvezményekből az uniós ország többi diákját, ami számukra komoly megtakarítást jelent. A finn állam nemcsak indirekt, de közvetlen módon is bőkezűen támogatja saját tanulóit: a felsőoktatásban tanulók alanyi jogon havonta 200-300 eurót kapnak, s ugyanekkora összeggel járul hozzá az esetleges lakásbérlethez is. Az egyetemi élet mellett az alkoholisták mindennapjaiba nyertem még bepillantást, ami azért sem meglepő, mert a két halmaz tekintélyes részben fedi egymást, én pedig büszkén vállalom, hogy a metszetbe tartozom. Amikor egy másnapos reggelen tovább akartam magam mérgezni és betértem egy gyorsétterembe, érdekes módon egy finn családi vállalkozást, a „Hessburger-t” találtam a környéken. Lehet azon vitatkozni, hogy mennyire egészséges és szükséges az ilyen típusú étkezés, de gazdasági szempontból összehasonlíthatatlanul kedvezőbb egy ország számára, ha a saját vállalkozásait támogatja fogyasztásával. Mára ez az étteremlánc a legnagyobb Finnországban, de a legtöbb északi országban is komoly hálózattal rendelkezik. A másik meglepetés akkor ért, mikor rendeltem és legyen az Turku vagy Helsinki, étel vagy szesz, mindig kifogástalan angol nyelven válaszoltak. Ez igen jó példa arra, hogy a „magas színvonalú” amerikai filmekből hasznot is húzhat a lakosság, ha eredeti angol nyelven adják le őket felirattal, mint azt számos finn televíziós csatorna teszi. Megfontolandó lenne itthon is, hiszen sem az idegen nyelvekkel sem az olvasással nem vagyunk igazán kibékülve…

 Természetesen Finnországot is számos probléma sújtja, az a generáció, mely megteremtette a jelenlegi életszínvonalat, átadta helyét egy kényelmesebb korosztálynak. Ők sem kerülhették el a viszonylag alacsony termékenységi rátából (1,85), a munkakedv csökkenéséből, valamint az átlagéletkor drasztikus emelkedéséből származó „elöregedő társadalom” válságtüneteit. Az északi államokban azonban ez a probléma sokkal marginálisabb és nem az egész rendszert veszélyeztető módon jelenik meg.

 Élményeim összegzésére hazafelé a reptéren került sor, ezért azóta is hálás vagyok a három órát késő gépnek, valamint annak a 4 hulla részeg magyarnak, akik ebben a csúszásban aktívan közreműködtek. Természetesen először a vakító kék szemű finn hölgyek jutottak eszembe, de mivel ez teljes mértékben helyi adottság, így inkább arra próbáltam koncentrálni, milyen tanulságokkal szolgálhat a külföldi tapasztalat Magyarország esetében, ahol az elmúlt 20 évben (is) jellemző volt a „nyugati minták” kritika nélküli átvétele, zömében olyan esetekben, mikor az eltérő körülmények miatt ez nem vezethetett jó eredményre. Ugyanakkor elfelejtettünk számos olyan gyakorlati apróságnak tűnő dologból ihletet meríteni, amelyek valóban hasznunkra lehetnének. Ilyen például a fentebb említett eredeti nyelvű filmek vetítése, vagy éppenséggel a finn hatóságok nyomására az élelmiszerláncokban kialakított minden üvegre és palackra kiterjedő egységes visszaváltási rendszer. Sőt a „finn modell” stratégiai kérdésekben is segítségünkre lehet: Ahogy náluk a faipar, mint egyedülálló mennyiségben jelen lévő természeti kincs adta a gazdasági fejlődés alapját, addig nálunk a termőföld az az erőforrás, melyre építhetjük jövőnket. A mezőgazdaság, a hozzákapcsolódó feldolgozóipar és kereskedelmi hálózat kialakítása jelenthetné azt a szilárd alapot melyre építkezhetünk.

 És végül arra is rájöttem, hogy mi az igazán fontos különbség a két ország közt: míg a magyar biztonsági rendszert át tudta verni a 150 ml-es „liquidnek” minősülő zselém, melynek illata a legjobb parfümökével vetekedett, egy finn amazon ádáz tekintetét nem kerülhette el. Így a reptéren utoljára masszírozhattam mélyen a fejbőrömbe ebből a talán egész emberiségre veszélyes vegyületből; s vissza se nézve, de az irtózatos veszteségtől megtörve, könnyes szemmel indultam Magyarország felé…

 Köszönet a cikk megírásáért Kimmo-nak, aki kint tartózkodásom alatt házigazdám volt, s számos hasznos információval látott el.